-          Ühüm.

Két fiatal ül a mólón. Messze egymástól, ahhoz képest, hogy legjobb barátok. A lány a lemenő napot nézi, s mintha epekedve vándorolna tekintete a felhők alatt elsuhanó madarakra.

-          Repülni akarok.- jelenti ki, de teljes csönd, nem néz a fiúra, így nem tudja, hogy ő minden porcikáját megfigyeli, és tekintete hosszasan elidőzik mellkasára hulló hosszú vörösesbarna hajának apró tincsein. Aztán tovább, az ajkait vizslatja, szinte könyörög a lány figyelméért, de a lány még mindig a messzeséget bámulja.
-          Miért nem teszed? – a fiú hangja valahogy hidegen csengett, megvetően. A levegő viszont ugyanúgy kavargott közöttük, mint eddig. Üresen.
-          Nem tudom. – a lány beszélgetésük alatt most emelte először rá tekintetét. Skarlát zöld szemeiben, egy ismeretlen kifejezés ült. Hitetlenség.
-          Félsz?- a fiú suttogását a szél hordozta, s olyan barátságosan gonosz volt, hogy a lány szinte rá sem ismert barátjára, legalábbis arra a fiúra, akit ő a barátjának hívott.
-          Ühüm.
-          Parádé.- jelentette ki a fiú hidegen.
-          - Mert?- a lány naivan mosolygott, míg a fiú elfordította tekintetét, és az égre emelte.
-          Mert. Nálad most ez az „ühüm” a divat?- arca mosolyból hirtelen váltott grimaszba. A lány nem bírta ki, hogy el ne nevesse magát. Egyszerűen ilyenkor imádni való volt, mind a lány, mind a fiú, gondolták egymásról.
-          Nem, csak mindenki aházik..- vonta meg a vállát a lány, és megint a messzeségbe meredt. Ilyenkor igazán a fiú agyára tudott menni, hisz jó is egy elfordított fejjel beszélgetni.
-          Szerintem meg pont nem.- jelentette ki a fiú, és a móló oldalsó gumi burkolatát kezdte kapargatni.
-           Akkor tessék, „aha”.
-          Ne, nálad az ühüm jobb.

A lemenő nap fényében két fiatal, köztük a űr a távolság,  de mosolyogtak egymásra.